Kiáltó szó
Kós Károly emlékére

A hagyományos népi kultúrában a táncház a spontán tánckedvet szolgáló, kötetlen formájú közösségi táncalkalmat jelentette, s mint ilyen a kulturális összetevőkön túl a falusi ifjúság önszerveződésének egyik megnyilvánulása volt. Ez a „mulatság” nemcsak egy adott közösség szórakozása volt, hanem az ismerkedés, a barátkozás, a párválasztás helyszíne is, ahol a helyi kialakult szokások íratlan szabályai meghatározták ennek a mondhatni családon kívüli tágabb otthon keretét. És tulajdonképpen ezen kisközösségek hálózatából tevődtek és tevődnek össze a nagyobb közösségek: egy-egy vidék, tájegység, sőt régió rurális nagyközössége, esetünkben a falun élő erdélyi magyarság.
Az autoriter és/vagy totalitárius hatalom – legyen az bármilyen nyelvű és „izmusú” – nem szereti az autonóm, önszerveződő közösségeket, folyamatos befolyásolás, ellenőrzés és szigorú megfigyelés alatt tartja a közigazgatása alá tartozó lakosságot. S ahol ellenállásba ütközik, ott erőszakkal érvényesíti akaratát, az erőszak legkegyetlenebb formája pedig a háború. A háború, amely – az értelmetlen öldöklés, a megsemmisülő szellemi és tárgyi értékeink mellett – mély nyomot hagyott a tradicionális falusi közösségeink életében is: a „nagy háború” emlékét megőrizte a népköltészetünk, katonadalok, keservesek és siratók tartották elevenen szinte egy évszázadon keresztül az első világégés megrázkódtatásait. A nagy háború emlékét. Mert a következmények, az elmúlt évszázad gazdasági –politikai – társadalmi viszonyainak folyamatos változásai gyökerestől felfordították ezen kisközösségek életét, megszüntetve a hagyományos népi kultúra természetes közegeit.
Így a 20. század második felére a tradicionális magyar népi táncélet is Erdély szerte felbomlott, megszűnt. Helyét a tudatos hagyományőrzés, a városi táncházak revival mozgalma, s az ezekre épülő színpadi néptáncművészet vette át. Mindez nemcsak a népi tánc- és zenekultúrának különböző szintű és fokozatú művelését jelenti, hanem annak a közösségi önszerveződésnek is valamelyes átvételét, amelyik ezt a kultúrát évszázadokon keresztül jellemezte. És nekünk elsősorban ez a feladatunk, ezen közösségeknek fenntartása, éltetése és támogatása, mert Kós Károlyt idézve: „Dolgoznunk kell, ha élni akarunk és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk.”
Kós Károly 1977 augusztusában hunyt el Kolozsváron. Az első erdélyi városi táncház 1977 februárjában alakult Kolozsváron…
Könczei Csongor

Forrás:
https://www.facebook.com/events/301616970733736/