Ez a kiállítás egy kísérlet arra, hogy tetten érjük a fényképező ember törékeny, változó pillantását archív fotókon keresztül. A fotó itt nem kordokumentum, hanem a fotós pillantásának a szubjektív lenyomata. A mit helyett a hogyant keressük a kolozsvári amatőr fotós képein.

Hada Victor (1946–2002) a fotográfia szerelmeseként az 1970-es és 1980-as években beszerezhető fényképezőgépekkel dolgozott. Lenyűgözték az emberek, akikről megfigyelő pozícióból fotósorozatokat készített. A külvárosi élet fotósa volt: sorozatok olykor filmszerűen mutatják be a család tömbházlakásában zajló eseményeket, a barátoknál tett látogatásokat, a kültéri, utcai jeleneteket, a munkahelyükön dolgozó embereket, az épülő Monostor negyedet. Autodidaktaként sokat kísérletezett fotós technikákkal, pl. az egymásrafényképezéssel. Negatívjait egy saját maga által rögtönzött házi laborban hívta elő, főként 35 mm-es és 6x6 cm-es nyersanyagra dolgozott. 1978-ban eladta fényképezőgép-gyűjteményét, de 1990-ben újra fotózni kezdett. Fennmaradt hagyatéka számos rejtéllyel szembesíti a kutatót, életéről és fotóiról csak töredékes információink vannak.

Elfogadott az a konvenció, miszerint egy kiállításnak művészi vagy kutatói koncepciója van, és hogy egy kiállítás kontextusában a képeket valamilyen előre meghatározott gondolat mentén fedezhetjük fel, haladunk a vezérgondolattal, mint Ariadné fonala mentén, mígnem eljutunk a készen kapott értelmezésig. Gyakran megelégszünk ezekkel a magyarázatokkal, és megfeledkezünk azokról a történetekről, amire az értelmezés ráépült. A Hada-képek felfedezésének is megvan a saját története: kedvenc könyvekről való beszélgetés során tettek említést arról a doboz képről, amit még sosem látott senki. Ez volt Hada Victor fotókból és negatívokból álló vizuális önéletírása, amit fiára, Teodor Victorra hagyományozott. Amint a doboz az Erdélyi Audiovizuális Archívumba került, a digitalizálás során láthatóvá váltak a képek.

Előbb a kutatói tekintetek számára váltak láthatóvá, majd a család számára is, aki magára, emlékeire ismert a képeken. Emilia Hadát idézve: “Tudtam, hogy van egy fényképezőgépe, de eddig egyet sem láttam az általa készített képek közül. Nem is tudtam, mikor fotózott le. Nem vettem komolyan. Kiment a teraszra, és láttam, hogy kezében van a fényképezőgépe. Halála után találtam meg a rólam készült portrét az egyik fiókjában...”

Az eddig fiókban, dobozban lapuló képek útra kelnek, történetükkel együtt.

Köszönjük a szervezőknek és az együttműködőknek, különösen a Hada családnak, hogy megőrizték a negatívokat és a nagyközönség számára is elérhetővé teszik.

Dr. Mira Marincaș, kurátor

Forrás:
https://www.facebook.com/events/393533884930237